Egy őrült és gonosz professzor kísérletei nyomán a francia főváros teljes lakossága elalszik. A varázslatos párizsi utcák és kávézók dermedt némaságba merülnek, csupán hatan maradnak ébren, akikre a rejtélyes tudós sugarai nem hatnak: az Eiffel-torony tetején lévő éjjeliőr, és egy repülő öt utasa. A legendás francia rendező, René Clair első filmje [Párizs alszik] szürreális látomás, az ember nélküli élet allegóriája. Az 1925-ben bemutatott némafilmhez a Musée du Louvre felkérésére komponált zenét 2005-ben a fiatal francia zeneszerző, Yan Maresz. Kamaraegyüttesre és élő elektronikára írott darabja egyszerre kommentálja minuciózusan a filmet, és szolgál pszichologizáló kísérőzeneként. A zenei események ritmusa a filmbeli történéseket követi, az idő filmbéli megállása ugyanakkor rendkívüli lehetőségeket nyújt a zeneszerző képzelete számára. A darabot az 1991-ben alapított Ensemble Court-Circuit, Franciaország talán legfrissebb és legígéretesebb kortárs zenei együttese hozza el Budapestre, Daniel Kawka irányításával. A párizsi IRCAM-ban tartott ősbemutató is az együttes nevéhez fűződik, a filmvetítéssel egybekötött koncertet azóta számos ország fesztiválján mutatták be hatalmas sikerrel.

Tíz éve, a Budapesti Őszi Fesztiválon mutatkozott be először az UMZE Kamaraegyüttes, amely Bartók és Kodály egyetlen szezont megélt 1911-es kezdeményezésétől, az Új Magyar Zene Egyesületétől kölcsönözte a nevét. Hogy a Rácz Zoltán vezette kortárs zenei együttes immár tizedik évadjánál tart, az legalábbis reményekre jogosít fel napjaink zenéjét illetően. Az Amadinda Ütőegyüttessel közösen adott ünnepi hangversenyre a 20. század két legendás zenei forradalmárának műveiből válogattak. A koncert első felében a Bartók-kortárs Edgard Varèse [1883-1965] – Frank Zappa talán legfontosabb idolja – lesz a főszereplő: az 1920-as évek szinte valamennyi fontos Varèse-műve elhangzik. A különleges hangszínekre és ritmikai szerkezetekre épülő darabok megdöbbentően modernnek hatnak ma is, bemutatásukkor pedig a korszak valamennyi ismert zenéjénél radikálisabban kérdőjelezték meg a hagyományos zenei hangzás és szerkezet fogalmát. Amíg Varèse az európai zene anyagának mibenlétére kérdezett rá a műveiben, addig az argentin származású, Németországban élő Mauricio Kagel [1931] elsősorban a hagyományos zeneesztétikai nézeteket állítja pellengérre a darabjaiban. Magával ragadó, s olykor meglehetősen kegyetlen humora szinte valamennyi művében meghatározó szerepet játszik. A koncerten elhangzó két alkotásban is: a „rádiófantázia” alcímet viselő Rrrrrrr…-ben éppúgy, mint a vurstlizene apoteózisát nyújtó Orchestrion Straat, vagyis Verkli utca című kamarazenekari műben.

Ha valaki azt gondolja, hogy horrorfilm nem lehet művészi alkotás, az feltehetően nem látta még a műfaj első darabját, Friedrich Wilhelm Murnau 1921-es némafilmjét. A Nosferatu, a borzalom szimfóniája című filmtörténeti klasszikus a Drakula-történet első, és sokak szerint felülmúlhatatlan mozgóképes feldolgozása. Balázs Béla, a 20. század talán legnagyobb filmesztétája szerint Murnau képeiből „a túlvilág fagyos lehelete árad”.
A fiatal osztrák zeneszerző-orgonistát, Wolfgang Mitterert ez a fagyos lehelet ihlette meg, hogy a borzalom filmes szimfóniájához megalkossa saját zenei kommentárját. Orgonára és élő elektronikára írott darabja, amelynek nagy sikerű bemutatója 2002-ben volt, filmzene ugyan, de autonóm kompozícióként is megállja a helyét. Mitterer már számos filmhez írt kísérőzenét, s ezen túl számos zenei műfajban otthonosan mozog: orgonaesteket ad, rendszeresen vesz részt elektronikus zenei projektekben [kortárs zenei produkciókban éppúgy, mint DJ-kkel közös munkákban], írt már zenét rádiójátékhoz és színházi előadáshoz, 2003-ban pedig a Wiener Festwochen keretében mutatták be Massacre című operáját.

Mennyire avantgárd szerző Beethoven? Klasszikus zenét ír-e Csapó Gyula és Kondor Ádám? Elveszhetünk-e egy klasszikusnak tekintett mű labirintusában, és megtalálhatjuk-e a kiutat egy kortárs alkotás segítségével?
Efféle kérdésekre keresi a választ, de legalábbis efféle kérdéseket vet fel Csalog Gábor és Varga István háromrészes koncertje. A szóló- és kamaradarabokat egyaránt felvonultató műsor nemcsak a zenetörténeti múltat állítja szembe a ma zenéjével, hanem két hangszer, a cselló és a zongora kifejezésbeli határait és egymással való együttműködésének lehetőségeit is bemutatja. A koncert első harmadában a jelenleg a Távol-Keleten barangoló Kondor Ádám [1964] csellóra és zongorára írt Partitájához a kései Beethoven hallatlanul komplex D-dúr szonátája társul. A második harmadban két labirintus-darab hangzik el: a jelenleg Kanadában élő és tanító, Morton Feldmannál és John Cage-nél tanult Csapó Gyula [1955] művei, amelyek a címeik hasonlósága ellenére alapvetően különböznek egymástól. A szólócsellóra írott Labirintus a hangszínek, a Pilinszky sorok nyomán komponált Egyenes labirintus a zenei forma mibenlétét kutatja. A koncert monumentális zárószáma egy eredendően és megváltoztathatatlanul kortárs darab lesz, fúgákkal és labirintusokkal sűrűn átszőtt mű, Beethoven Hammerklavier-szonátája. A koncerten elhangzó valamennyi alkotás ugyanarról szól, Csapó Gyula szavaival arról, hogy „egy műalkotásnak nem tetszenie kell, hanem lehetőséget teremtenie arra, hogy hallgatója megnyíljon az ismeretlen előtt”.

Két legendás zenei intézmény, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem és a New York-i Juilliard School of Music közös projektjében három amerikai és három magyar zeneszerzés-hallgató mutathatja meg, miként viszonyul Pierre Boulez egyik alapművéhez. A pályázati kiírás szerint Pierre Boulez Dérive 1. [1984] című kamarazenei kompozíciójának hangszerapparátusára írott műveket lehet beadni, de a daraboknak a hangszerelésen túl is kapcsolódniuk kell valamilyen módon a mintához. A hat nyertes magyar és amerikai pályamű, illetve a Boulez-darab előadását mesterkurzus keretében tanítja be a Zeneakadémia hallgatóinak a New Juilliard Ensemble művészeti vezetője, a kortárs zene egyik legjelentősebb amerikai dirigense, Joel Sachs. Az Őszi Fesztiválon elhangzó koncert műsora néhány nappal később a Juilliard School of Music hallgatóinak előadásában New Yorkban is megszólal. Jenki-vengri dva bratanki!