Úgy tűnik, a norvégok felismerték, hogy a jazz múltja már nem lehet az övék, rágyúrtak hát a jazz jövőjére. Az utóbbi másfél évtizedben a leginnovatívabb és legizgalmasabb kezdeményezések már nem a tengerentúlról indultak, hanem a fjordok vidékéről, és régen elmúlt már az az időszak, amikor az álmából felébresztett jazzrajongónak Norvégiáról csak Jan Garbarek juthatott eszébe. A műfaj konzervatívabb hívei között természetesen azonnal félreverik néhányan a vészharangot, amikor azt látják, hogy a swinges lüktetés helyét drum’n’bass és trip-hop alapok veszik át, hogy az akusztikus hangzás helyett/mellett az elektronika kezd teret hódítani. A konzervatívok érvrendszerét persze rendesen aláássa, hogy az egykor széles körben népszerű és alapvetően táncorientált jazz eredendő szellemiségéhez mintha mégiscsak ezek az új kezdeményezések lennének igazán hűek: a nu-jazz vagy future-jazz kategóriájába sorolt északi kollégák lemezei százezres nagyságrendben kelnek el, zenéjüket pedig egyszerűen képtelenség egy helyben ülve hallgatni.
Az Őszi Fesztivál monstre koncertje felvonultatja a norvég jazz krémjét, betekintést nyújtva napjaink jazzéletének talán legfortyogóbb boszorkánykonyhájába. Az est folyamán fellép a Beady Belle – amely a neve ellenére nem személy, hanem háromtagú zenekar – a varázslatos hangú énekesnő, Beate S. Lech irányításával. A futurisztikus elektro-jazzt képviselő duó, a Humcrush a jellemezhetetlen hangú északi istennőt, Sidsel Endresent fogja kísérni: Endresen többször is járt már Magyarországon, de vokális képességeivel érdemes újra és újra szembesülni. Hangszálaival a legkülönfélébb hangzásokat képes előidézni, amikor pedig hagyományos módon énekel, egyszerre ránk szakad mindaz, amit az északiak tudnak a hosszú télről és az egyedüllétről. Az est legnagyobb durranása minden bizonnyal az ifjú kora ellenére is legendának számító zongorista, Bugge Wesseltoft fellépése lesz, aki szólóprodukciója mellett a Mungolian Jet Set elnevezésű DJ-kollektívával is bemutat néhány kötelező gyakorlatot. A jazz-zongorázás klasszikus virtuózaként induló Wesseltoft az 1990-es évek közepén kötött azóta sem felmondott házasságot az elektronikus tánczenével, és kiadta a szerénytelen című, de valóban korszakalkotó, Grammy-díjat érő lemezét, a New Conception of Jazz-t, a következő felvételét pedig a BBC jazzkritikusa már mint a „jazz új világrendjének” képviselőjét méltatta. A budapesti koncerten tehát egy új világrend 2008-as állapotáról kaphatunk információt – első kézből.

A rock és a pop nagy öregjei közül sokan csak szánalmas másai egykori önmaguknak, s a pénzen kívül aligha motiválja őket bármi is a folyamatos koncertezésre. A legendás King Crimsont egykor újjáélesztő, Frank Zappával és David Bowie-val is együtt dolgozó Adrian Belew azonban legfeljebb a könnyűzene történetében játszott szerepe okán tekinthető nagy öregnek: zenei gondolkodásának frissességét a legfiatalabb generáció is irigyelheti. Erre utal az is, hogy az Adrian Belew Power Trio másik két tagja, a huszonegy éves Julie Licks [basszusgitár] és egy évvel idősebb bátyja, Eric Licks [dobok] generációs problémák nélkül képes együtt játszani a frontemberrel.
Adrian Belew az 1980-as évek elején kezdte szólókarrierjét, azóta 16 saját lemezt adott ki, s megszámlálhatatlan felvételen működött közre Zappán és Bowie-n kívül olyan jelentős figurák session-zenészeként, mint Paul Simon, Laurie Anderson, Mike Oldfield vagy Jean-Michel Jarre. A két volt tanítványával alapított trió zenei stílusába a progresszív rocktól az experimentális jazzig Belew valamennyi zenei élménye beépül, de a zenei anyag legfontosabb hordozója természetesen a gitár. Miként is lehetne ez másként egy olyan muzsikus esetében, akiről Frank Zappa azt mondta egykor, hogy „újraértelmezte az elektromos gitárt”.